1. fejezet - A sors

Nathalie naplója

1941. jan. 7.  

Gyerekek vagyunk még. Nem értünk sok mindenhez, de sok mindent megértünk. Érzéseink ugyanúgy vannak. Kinek van szíve minket szétszakítani? Mit rosszat tettünk? Itt vagyunk édesapám és édesanyám temetésén. Az én drága mamám és papám. Na ők mit ártottak, hogy meg kellett halljanak? Tudom, a járvány. És nem is az ő hibájuk. Apám csak segített sérült katonáknak és más beteg embereknek. Ő jót tett.  A papa és a mama , amikor temetésre mentek, minket soha nem vittek. Én persze mindig könyörögtem, hogy hagy mehessek, hogy felvehessem azt a szép  fekete kendőt amit Marie-val együtt kaptunk, még a nagymamától. Mama mindig mondta, hogy egy temetés nagyon szomorú. Hát igen ez a kára annak, hogy én mindig is elakartam menni egyre. Most itt vagyok, a saját szüleimén. Igaza volt anyámnak , a temetés szomorú.  Félek. Nem tudom, most mi lesz velünk. Utoljára ölelhetem meg a testvéremet, legalább is egy ideig, Lehet, hogy csak pár napig leszek Lengyel országban a nagynénémnél és Marie is lehet, hogy csak pár napot lesz apánk unokanővérénél. Nem tudom még mi lesz és hogy lesz, de félek. Olyan egyedül vagyok. Nekem csak a testvérem van és már úgymond ő se, de még is. Nem tudom elmagyarázni. Biztos van erre valami szó de én nem tudom.... Én még csak egy gyerek vagyok. De nem, mától nem viselkedhetek gyerekként.
Hirtelen megragadta egy kéz a vállamat és elhúzott testvérem ölelésétől. Ordibáltam, sikítoztam, karmoltam , ütöttem. De hiába. Marie-t is elráncigálták és két ellenkező irányba indultunk el.

1941. jan. 8

Megérkeztünk. Ez a ház hatalmas és gyönyörű. A mi házunk se volt csúnya, se olyan nagyon kicsi, de ez felül múlja. Lydie nénikém megfogta a kezemet, majd a lépcső melletti folyóson mentünk végig. Megmutatta a szobámat. Nem volt olyan nagy, de szép volt. Igazából semmi érdekes. A falak levendula színűre voltak festve , az ágy egyszerű fehér ágyikó volt az ajtó mellett. Az ajtóval szemben volt az ablak és alatta egy kis asztalka, a komód pedig az ággyal szemben volt. Az utazó táskámból kipakolta nekem a nénikém a hálóingemet és rám adta. Leültem ez ágy szélére és kibontottam a piros szalaggal bekötött hajamat. Lydie néni kifésülte, és közben így szólt:
- Nathalie, tudom, hogy nagyon hiányoznak a szüleid és honvágyad is van, de sajnos... -itt megállt egy percre én meg izgatottan és aggódóan néztem rá
-  Sajnos??
- ... Nem mehetsz vissza többet Franciaországba. Itt fogsz élni ezentúl velünk..
- Örökre? - kérdeztem miközben próbáltam nem sírni.
- Igen szívem, örökre.. Mármint valószínű.
- És mi lesz Marie-val ?? Ő is ide fog jönni?  - próbáltam megnyugodni és ezt az egy halvány esélyt láttam azzal kapcsolatban , hogy újra minden jobb lehet.
- Hát... Sajnos nem fog idejönni. Ott kell maradjon Apátok unokatestvérével. Így egyeztünk meg. És sajnos nem is találkozhatsz vele, mert mi nem vagyunk jóban  Marguerite családjával. - Már patakokban folytak a könnyeim és nem is akartam meghallani nénikém szavait.
- Még levelet se írhatok? - kérdeztem sírva.
- Nem...Mármint, ha írnál sem hagynák a testvérednek , hogy elolvassa....- mondta sajnálkozva és megsimogatta a karomat , de én elhúztam azt.
- Kérlek menj ki! Kérlek!
- Nathalie..
- Menj ki!! - törtem ki és  összekucorodtam az ágyamon. Sírtam, zokogtam.  Megfogok szökni ha kell, és nem hagyom , hogy elszakítsanak a testvéremtől. Lassan megnyugodtam majd álomban mélyedtem.

Marie naplója


1941. jan. 8



Megérkeztem az új otthonomba. Itt minden olyan koszos , sötét és pici. Marguerite gonosz! Nem engedi , hogy találkozzak Nathalie- val és levelet sem küldhetek. Bezárt egy sötét kis szobába. Nagyon félek. Egyedül érzem magam . Vajon Nathi jól van? Jobb helyen van mint én? Remélem. Lassan elaludtam egy helyben kucorogva és szipogva.


1941 jan. 9.


Kora reggel ébredtem. A nap besütött már a kis ablakon. A szoba így világosban sem volt szebb. Koszos volt és csúnya. Akár egy pajtában. Észre vettem, hogy az ajtó nyitva van résnyire. Odasétáltam és kikukkantottam . Marguerite néni éppen a konyhában sürgölődött és szitkozódott a férjével, Paul-lal. Észre vették, hogy hallgatózok ezért Marguerite idegesen indult meg az ajtó felé.
- Na végre , hogy felébredtél! Nyomás öltözni rengeteg dolgod van ma! Össze kell szedd a tojásokat a tyúk ólból és fel kell mosnod a padlót! Gyerünk , gyerünk ! Ne álldogállj ott ilyen bambán.
- De holnap azért már mehetek ugye iskolába? - kérdeztem meg nagyon félénken.
- Iskolába? Azt meg minek? Nem kell neked iskolába járnod, van itt elég dolgod na gyerünk , nesze itt a ruhád öltözz!
- Nekem ebben a házban semmi dolgom mert maga nem az édesanyám! És maga nekem nem mondhatja meg , hogy tanuljak e vagy sem! Én iskolába fogok járni és kész!
- Na idefigyelj te kis kölyök! Ha lenne is a falunkban iskola , akkor sem engedném , hogy járjál! Nálunk ebben a családba senki nem jár iskolába, csak a fiúk! És te ha jól látom egy kislány vagy és mától a család tagja! Én vagyok édesapád legközelebbi rokona és végrendelete szerint itt fogsz velünk élni életed végéig világos? - Sírni kezdtem majd bementem a koszos kis szobába és becsaptam az ajtót. Ez a nő szőrnyű. Egy hét múlva ünnepelnénk Nathalie-val a szülinapunkat, de így nem lehetünk együtt az biztos. Van egy tervem, hogy, hogyan jussak ki innen. Pár napig itt maradok és csinálom amit mondanak ezzel megtalálom a módját, hogy mikor van esélyem elmenekülni. Igen ezt fogom tenni.
Felöltöztem és kimentem, elvettem a kosárkát és megkerestem a tyúk ólt. Még sosem csináltam ilyet, ezért esetlenül keresgéltem a tojásokat, amikor megtaláltam egyet az egyik tyúk fészekben. Amit találtam bepakolgattam a kosárkába majd bevittem a házba de megbotlottam a küszöbbe és a kosár kiborult. Mindegyik tojás összetört . Feltápászkodtam a földről majd "nevelő anyám" szoknyájával találtam magamat szembe.
- Mit csináltál te haszontalan! . ordított és pofozott meg. Soha nem kaptam még pofont és ez nagyon fájt , ezért sírni kezdtem.
- Nem akartam.
-Ne bőgjél itt, azt kaptad amit érdemeltél. Most meg mosd fel a padlót aztán takarodj a szemem elől ne is lássalak! - dobott elém egy rongyot és lökött elém egy vödör vizet.
Gyűlölök itt lenni ! Itt senki sem szeret! A régi életemet akarom a testvéremmel és drága szüleimmel. De ez már sosem lesz így... Feltakarítottam a padlót, a térdem már csupa seb volt, de nem állhattam fel. Miután végeztem, éhesen és fáradtam ültem le a kis padra a konyhában.
- Te meg ott mit ücsörögsz? Mondtam , hogy ma nem akarlak látni és menj be a szobába!
- De éhes vagyok! Kérem hagy kapjak valami ebédet.
- Te ma nem kapsz semmit! Eltört az összes tojás és nincs elég ebéd az egész családnak, így neked nem jut.
Nagyon fájt ezt hallani, mert tényleg nagyon éhes voltam.
- Nesze! - dobott elém az asztalra egy karéj szárazabb kenyeret és letett elém egy kis pohár vizet. Lassan elmajszoltam majd bementem a szobába és fáradtan ledőltem az ágyra. Nem fogom én ezt sokáig bírni, de muszáj lesz. Ha nem másért, Nathi-ért ki kell bírjam . Muszáj lesz. A szülinapomon otthon kell legyek. De vajon, hol van az az otthon?








           

prológus

Secrets of the past


PROLOUGE

1941. jan. 7.-et írunk. A francia Lyon városában él boldogan a 7 éves ikerpár, Marie Delon és Nathalie Delon. Jól menő családból származnak. Apjuk, Nicolas orvos , anyjuk, Sylvie pedig tanítónő, egy helyi iskolában. A háború nehezíti a lányok életét, mert így egyre kevesebb időt tölthetnek szüleikkel. Apjuknak sokkal több munkája akad a sok sérült miatt, anyjuk pedig segít munkája mellett pár menekültnek is. A két lányt már szinte csak szeretett dadusuk neveli, Marcella, akit minketten nagyon szeretnek.Egy napon járvány tör be a kórházba, amit apjuk is elkap. Végül haza se megy már családjához, nehogy megfertőzödjenek. Megkéri feleségét, hogy semmi féle képpen ne látogassa meg és a lányoknak is magyarázza el , hogy nem lehet. De Sylvie még is meglátogatja pár hét után, ezzel nem sokkal később ő is megfertőződik. A lányok otthon maradnak dadusukkal, mert anyjuk is kórházba kerül. 2 hét eltetltével apjuk meghal, és rá 3 napra anyjuk is. Mind ezek előtt, Marcella is el kell hagyja franciaországot, mert ő lengyel országból származik, és arról értesült, hogy testvére, elesett a háborúban. Így hát a két lány egyedül marad , árván, védtelenül. 

2009. jan, 7.-et írunk. Jelenleg a híres Párizs városában él Nathalie Delon, tágas belvárosi lakásában. Minden egyes napját betölti az unokák mosolya , ami az egyetlen boldogság az életében. Egy részét már nagyon rég elvesztette , és sosem fogja visszakapni. Marie -t, testvérét, utoljára 15 éves korukban látta. Az ikreknél a testvér elvesztése hatalmas fájdalmat okoz. Tényleg olyan , mit ha kitéptek volna a szívéből egy darabot. Ezzel a gondolattal kel és fekszik minden nap a 75 éves Nathalie. Unokáival szemben mindig az a mosolygós, gyermekded nagymama , míg egyedül bezárkózva keservesen és magányosan él. Férjét 4 éve vesztette el. Egyedül él és életének egyetlen értelme már csak az ikerllány unokáji, Charolotte és Camille. Bár tudja és reméli, hogy unokái sosem kerülhetnek abba a helyzetbe, mint annú ő és testvére, de még is félti a két 16 éves lányt. Ezen az enyhe téli napon Nathalie a hinta székében ül. Érzi , hogy gyenge és már elfáradt ezzel a teherrel élni. Nem bírja tovább. Nem akarja itt hagyni családját, de szeretné újra látni testvérét. Lassan odasétál az íróasztalához és ki vesz a fiókból egy szép tollat, egy borítékot és egy papírt. Leül és maga elé meredve bámul ki egy kicsit az ablakon. Nem fél a haláltól. Inkább várja. Elgondolkozik , mit is szeretne unokáítól. Mit ad nekik végrendeletében és mi legyen az utolsó kívánsága. Gondolatait összeszedve kezdi el írni a levelet:Én drága unokáim, Charlotte és Camille Bourbon. Én úgy érzem eljött az én időm ezért ebben az okiratban leírom utolsó kívánságomat, és hagyatékomat amit rátok ruházok. Mint tudjátok hosszú évek óta pontosabban 60 éve nem tudok semmit az én drága ikertestvéremről Nathalie-ról. Utolsó kívánságom tehát az lenne hogy valamilyen módon derítsétek ki, hogy mi történt vele. Ránk emlékeztettek , mikor én és Nathi kicsik voltunk. Mióta elvesztettem , olyan mintha egy részemet vették volna el. Én drága lányom, Sarah Słowacki. Bár vagyonom nem sok , azt ami van szétosztom közted és gyermekeid között. Van a széfemben egy kulcs , amit Camille unokámnak szánok. A kulcs egy régi, de értékes dobozt nyit amiben a gyermekkorí enlék tárgyaim és a naplóm található. A széfben van még egy könyv amit maga az írója ajándékozott nekem és írt is alá. Ezt a könyvet Charlotte -ra hagyom, mível tudom , hogy mennyire szeret olvasni és ő az a személy aki erre a kincsre a megfelelően fog majd vigyázni. A nyakláncot , amelyet még édesanyám hagyott rám, tovább adom hát neked lányom Sarah. És végűl Te Drága Théo kis unokám. Rád hagyom még dédapád nagy becsben tartott aranyozott töltő tollát, mert tudom, hogy a te írásaid megérdemlik, hogy egy ilyen becses kinccsel legyenek megírva.A tollat letéve kinytotta a gyönyörű szép borítékot. A levelet még eyszer átolvasta, majd szépen a borítékba helyezte a széf kulcsával együtt. Lenyalta a boríték szélét, ezzel lezárva azt. Gondosan letette az asztalára majd felállt. Hirtelen rosszúl lett de próbált nyugodt maradni. "Még pár percet bírj ki Nathi kérlek". Mondta magában majd lassan betipegett a hálószobába. Levette a papucsát, majd befeküdt a takaró alá. Megivott egy pohár vizet, ami az éjjeli szekrényén volt és utána vett egy mély levegőt. A fájdalom egyre erősebben csavarta a szívét, ezért gyorsan betakarózott , kezeit mellkasán összekulcsólta és behunyta a szemét. Még pár apró gondolat futott végig az agyán, majd végső álomba szenderült.